3.

• Siess már Beáta! – sürgetett a földszintről Bernát.
• Megyek! – kiáltottam, s felkaptam a hátamra a táskát.

Még mindig nagyon aggasztott a haláleset, de suliba kellett menni.

A Vágó Pál Művészeti Gimnázium diákjai voltunk, és ott tanult a szegény fivérpáros is.

Kiviharzottam a szobámból, lerobogtam a lépcsőn, fekete cipőm hangosan kopogott a lépcsőfokokon. A lépcsősor végén a bátyám állt, hosszú, fekete kabátjában, táskája a jobb vállán foglalt helyet.

• Ideje volt – sóhajtott, s az órájára pillantott.
• Van időnk – válaszoltam halkan, és ledobtam az iskolatáskát.

     Leemeltem a kabátomat a fogasról - ami mellesleg pontosan ugyanolyan fekete és sötét volt, mint a testvéremé -, majd felöltöttem. Kezeim remegtek, így kissé nehézkesen, de végül is begombolkoztam, majd felvettem a földre hajított táskát.

• Indultok? – kiabált ki anya a konyhából.
• Igen – feleltem hangosan, s a kijárat felé vettem az irányt.
  

  Anya azonban, mint a villám, száguldott elénk, s megakadályozta, hogy észrevétlenül kisurranhassunk a házból.

• Hallottátok a híreket, igaz?

     Szomorú szemekkel mérte végig arcunk, amiről több dolgot lehetett leolvasni, mintha szavakba öntöttük volna. A félelem, a kétségbeesés, a csodálkozás és a szomorúság mind kiült az arcunkra.

• Igen – bólintott Bernát.
• Nem értem, hogyan történhetett. Nagyon rendes srácok voltak – csóválta a fejét anya.

Bernát köhintett párat, s látványosan az órájára tekintett.

• Ja, igen! Induljatok! – kapott észbe, s kinyitotta az ajtót.

Méltóságteljesen kilépdeltünk a bejáraton, s elköszöntünk anyától. S mikor már az utcán sétáltunk, komoly beszélgetésbe kezdtünk.

• Félek – mondtam szinte suttogva.
• Mitől? – tudakolta Bernát értetlenül.
• Nem tudom – csóváltam a fejem zavartan, s egy követ kezdtem rugdosni.
• Mi az, hogy nem tudom? Nem tudod, mitől félsz? – kérdezte hitetlenkedve.
• Komolyan! Olyan ez, mintha valami rossz közeledne. Amolyan baljós előérzet – magyaráztam.
  
  

  A kő messzire szállt, s hangosan pattant az aszfalton.

• Ne képzelegj! – legyintett a bátyám.
• Nem képzelődöm! – erősködtem.

Beértük az elrúgott kavicsot, s Bernát nagyot rúgott belé. Az aprócska kődarab újra messze szállt, s hangosan, szinte visszhangozva, csattant az utca kövén.

• Szerintem csak a haláleset miatt van az egész. Majd elmúlik – biztatott, majd a karját a vállamra tette – Figyelj, hugi! Ne törődj vele! Ha nem lesz változás, kitalálunk valamit, jó?

Sötétkék szemeit rám meresztette, és sűrűn kezdett pislogni. Ezzel mindig meg tudott nevetni. Most azonban nem kacagtam olyan jóízűen, mint máskor.

• Rendben, bátyó! – feleltem.

Pár lépést tettünk meg rugdalva a kis kavicsot, hirtelen éles nyikordulás hasította át fülünket, és sikított bele elménkbe.

• Ki a… – fordultam hátra, ahol éppen egy bőrdzsekis fiú ugrott le biciklijéről.
• Hello! – köszönt, s lekezelt Bernáttal.
• Hello, Alex! – fogadtam köszönését.
• Láttátok reggel a híreket? – kérdezte és beállt a bátyám mellé.

Bernát egy kicsit megütögette a fülét, hogy abban helyreálljon a megszokott rend, mivel igencsak kizökkent abból a fékezés után.

• Igen – válaszoltam, amíg a bátyám a fülével volt elfoglalva.
• Én sohasem bántanám az öcsémet. Matekból zseni, mindig ő írja helyettem a dogákat… Meg amúgy se – nevetett fel idegesen, s megigazította a vállán a táskát.

Elindultunk. S mikor a bátyám végzett az „eligazítással”, így szólt:

• Nem tudom, mi történhetett – sóhajtott, s amint a lába alá került egy kő, rugdosni kezdte. Ez amolyan szokás volt nálunk.
• Váltsunk témát! – zártam le az ügyet.

S ezután; Csönd!

     Nem volt más megbeszélnivaló. Máskor mindig szó kerekedett az iskoláról, az osztályokról, egy könyvről vagy akármiről, ami eszünkbe jutott, de akkor síri csöndben gyalogoltunk egymás mellett. Csak a kavics pattanása hallatszott, ahogy földet ért, minden egyes rúgás után.

     S a halk, szinte surranó lépések elvittek bennünket az iskoláig. A serdülők s ifjak zsivaja elmaradt. Csak a suttogást, és a cipők kopogását lehetett hallani. Ha nagyon akartuk volna, még a legyek zümmögését is felfedeztük volna.

     Az udvaron a futballcsapat játékosai fekete alakokként gyújtották meg gyászt tükröző gyertyáikat, s két fénykép alá tették; Márk és Misi képe alá. Mi is gyújtottunk, és szomorúan baktattunk be az iskolaépületbe.

     Csend. Az őszi szél kísérteties hangja futott végig a folyosón. Itt még a susogás emberi mivolta sem jelentkezett.

Csak itt-ott lézengett egy-egy „fekete diák”, s a máskor népes folyosó kriptára hasonlított.

     Hideg volt, halálra vált, sápadt arcok, kisírt szemek tekintettek felénk. S ebbe a gyászos hangulatba, mint életet adó anya, sikított bele a csengő éles hangja.

     Már vártam a dallamként csengő beszélgetést, de hiába. Csak az ajtó szomorú nyikordulása és a cipők tompa koppanása hallatszódott.

• Milyen szánalmas a hangulat – csóválta a fejét Alexander.
• Mintha a fiúkkal együtt az életkedv is meghalt volna – helyeseltem, s elkezdtem kigombolni a kabátomat. 
• Talán egyszer visszatér – biztatott bennünket Bernát, s előkotorta a zsebéből a szekrénykulcsot.

S ahogy a tömeg elért bennünket, mi is sodródtunk velük, fel az emeletre, ahol a szekrényeink és tantermeink vártak bennünket.