5.

     Hazaértünk után rögtön a szobáinkba vonultunk. Én a szeccesziót kezdtem tanulni. Bevallom nem volt valami izgalmas anyag, így csak nagy kínnal tudtam bemagolni.

De azért még mindig érdekesebb volt, mint a szél tombolását hallgatni a folyosón.

     A délutánunk borzasztó lassan telt el, áldásnak éreztem az esti naplementét.  

 Gyorsan összekaptam magam: pizsama, tusfürdő, arckrém, és uzsgyi a fürdőszobába.

     A kád forró vizében nagyon jó volt lubickolni. Játszottam az illatos habbal, nagyot szippantottam a párás levegőbe.

Majd kikászálódtam a kádból, sebesen megtörölköztem, felöltöztem, bekentem az arcom frissítő krémmel, megfésülködtem, majd összeszedelőzködtem, s visszaindultam a hálómba.

     Bernát szobája előtt elhaladva kicsit megálltam. Túl nagy volt a csend odabenn. Sem a tv, sem a

hifi, sem a számítógép egyik játékának hangja nem hallatszott. Furának véltem, hogy ilyen csendes a bátyám szobája.

     Bekopogtam, mire halkan nyikordulva kinyílott az ajtó.

• Bernát! – szólítottam, de nem érkezett semmi válasz a sötét szobából.

Beljebb léptem, mire valaki hátulról megragadta a vállam.

Megfordultam és egy torz, fehér hajú embert láttam.

     Mondanom sem kell, hogy a szívbajt hozta rám, mert ez a valaki nem más volt, mint az én mindig tréfás bátyám: Bernát.

• Szia, bátyó! – mondtam, majd megragadtam maszkjának orrát, és egy rántással lehúztam róla.
• Honnan tudtad? Nem is féltél? – nézett rám elképedve.
• Megijesztettél, mert hirtelen nem tudtam ki vagy. De aztán felismertem az álarcod, mivel ezt múltkor láttam az egyik polcodon – magyaráztam vidáman.
• A fene! – kiáltotta és bedobta a maszkot a szobába.
• Na jó, én megyek lefeküdni – hagytam ott, s bevonultam a szobámba.

Ott elpakoltam a tusfürdőt és a krémet, majd bebújtam az ágyba, leoltottam a villanyt, s máris

egy másik világ valóságába zuhantam, ahol ugyancsak éjszaka volt, de nem voltam fáradt, s így csak feküdtem az ágyban, s bámultam a sötét falakat.

     Ebben az, az érdekes, hogy akkor nem tudtam, hogy csak egy álomban vagyok, azt hittem, az a valóság.

A sötétben mindennek csak a körvonalát láttam. A bútorok szinte összeolvadtak, s rémisztő alakokat alkottak.

„Milyen félelmetes” – gondoltam, s az államig húztam a takarót.

Egy pillanatra behunytam a szemem, de ott is csak a nagy feketeség várt rám. S hirtelen egy idegen hang:

„Itt vagyok!” – kiáltott bennem.

Ismeretlen, torz, félelmes hang.

     Felnyitottam szemeimet, de nem láttam mást, csak egy csöppnyi fényt, az is az ablakon beszűrődő hold fényéből származott.

- Itt vagyok! – suttogott most a hang, de nem belülről, hanem a külvilágból.

„Csak képzelődöm” – gondoltam, s enyhén megráztam a fejem.

• Itt vagyok! – szajkózta.
• Ki vagy te? – kérdeztem összeszedve minden bátorságom, majd felültem az ágyban.
• Musca – suttogott.
  

  „Na, ne! Egy latin idegen!” – hitetlenkedtem magamban.

  Pedig igaz volt. Egy idegennel beszéltem az éjszaka közepén. Tudtam, hogy ott ül a bútorok közt, figyel, mert ő lát, csak én nem látom őt.

• Musca? – kérdeztem vissza idegesen.
• Igen – felelt elnyújtva minden egyes betűt.

Pár percig nem szólt egyikünk sem. Nem mertem beszélni vagy kérdezni. Mégcsak azt sem tudtam, hogy hogyan került a szobámba.

• Meg fogtok halni – jelentette ki, s hallottam, ahogy megnyikordul a szék lába a padlón.

Közeledett felém. Tudtam. Éreztem.

• Tessék? – kiáltottam fel.
• Meghaltok mind, úgy, ahogy Márk és Mihály is – nevetett először halkan, majd mind hangosabban.
• Nem lehet – suttogtam kiáltás helyett, mert a félelem megakadályozott ebben.

S ekkor megláttam őt. Gonosz szemei rám meredtek, fenyegettek.

Pillantásától a szívem még gyorsabban kezdett verni.

     Behunytam a szemem, csakhogy ne lássam, s abban a percben visszafelé kezdtem utazni. Vissza a valóságba.

Amint újra a való életben tudtam magam, kiengedtem magamból a félelmet.

• Nem! – kiáltottam fel, s lerúgtam magamról a paplant.

     A homlokomról verejtékpatakok folytak le, a lepedőm, a párnám teljesen össze volt gyűrve.

„Csak egy álom volt” – lélegeztem fel, s megnyugodva dőltem hátra.

     Az ablakon a hajnali nap gyenge fénye sütött be, az óra fél hetet mutatott. Ilyenkor mentek a hírek a rádióban. Magamhoz vettem hát a hifi távirányítóját, s felkapcsoltam az egyik adóra.

Miközben feltápászkodtam, s a szekrényemhez baktattam valami ruháért, hallgattam a tudósítást. Miközben Híres Laci beszélni kezdett, felhúztam egy asötétkék farmert és egy fekete blúzt.

„Sírrablók garázdálkodtak egy régészeti lelőhelyen… Politikai híreink… Autólopás… Újabb ikrek…

• Micsoda? – kiáltottam, s ledobtam a fekete garbót az ágyra, melyet épp akkor vettem elő a szekrényből.

Felhangosítottam a hifit, s figyelmesen füleltem.

… haltak meg Gemini-szigetén.”

• Hogy mi? – kiáltottam, s még följebb vettem a hangerőt.

„Pontosítok, gyilkossági kísérlet. Bokros Erika egy párnával próbálta megfojtani öccsét, Eriket. Szerencsére a fiú felébredt, s meg tudta védeni magát. Érthetetlen módon Erika sokkos állapotba került, de Erik jól érzi magát.”

     Leroskadtam az ágyra, majdnem a pulóveremre. Tétován bámultam az ajtóra, hogy rohanjak-e át a bátyámhoz, vagy maradjak nyugton.

Az eszem azt súgta, várjak, amíg felébred, de a szíven azt hajtotta:

’Menj, menj, különben ez a hír felrobban benned!’

     És én mentem. Kiviharzottam a hálóból, majd dörömbölni kezdtem a szomszéd szoba ajtaján.

• Bernát! Nyisd ki! – kiabáltam, mire bentről morgás szűrődött ki.

Újra ütni kezdtem az ajtót, mire az kinyílt, s a testvérem nedves szemei tekintettek rám.

• Bea! Tudom, hogy hány óra van. Nem kell minden reggel így ébresztened – dorgált meg.
• Maradj csendben! – csitítottam legnagyobb meglepetésére.
• Mi a baj? – tudakolta, s visszahátrált a szobájába.
• Bokros Erika és Erik. Erika majdnem megfojtotta az öccsét egy párnával.
• Tessék? – nézett ki elképedve a szekrényajtó mögül, mivel ott kutakodott.
• Úgy, ahogy mondom. Most hallottam a rádióban – bólogattam.

Bernát becsukta a szekrény ajtaját, kezében farmert és fekete pulcsit tartott.

• Ez elképesztő – csóválta a fejét.
• Nekem nagyon nem tetszik a dolog – feleltem, s hirtelen eszembe jutott az álom.
• Nekem se, de most kimennél egy percre? Szeretnék felöltözni – mondta, mire én szófogadó húgocskaként kilépdeltem a folyosóra.

Magam mögött hallottam az ajtó csukódását. Elindultam a saját szobám felé, hogy én is kiegészítsem öltözékem az ágyra dobott garbóval.

     Megfogtam a kilincset, de amint ezt megtettem, a hideg végigfutott a hátamon. Valami azt súgta, ne menjek be, a józanész azonban úgy ítélte, hogy nincs semmi veszély odabenn. Én pedig az ésszerű megoldást választottam, s kinyitottam az ajtót.

     Azonban a nyitott ajtóban állva nem volt elég bátorságom óvatlanul belépni. Először azt az oldalt vizsgáltam meg, amelyet nem takart az ajtó. Semmi rendellenes.

Csak a polcos szekrény és az ágy állott ott árván.  

     Mikor nem láttam itt senkit (és semmit), beljebb léptem. Óvatosan, mintha csak az életem függne tőle, a másik oldalra fordítottam a fejem.

Ott állt az asztal a székekkel körülvéve, egy polcos szekrény, de semmi rendellenesség.

Vagy mégis?

     Egy hosszú kabát vagy köpeny, nem is tudom, kandikált ki a saroktól nem messze álló szekrény mögül.

Óvatosan közelebb léptem a polcokhoz. Szinte lopakodva közelítettem a szobasarok felé, ahol egy idegen bújt meg.

Vagy nem is annyira ismeretlen az, az idegen?

     Amint elég közel álltam annyira, hogy be tudtam nézni a szekrény mögé, összeszedtem a maradék nyugalmamat, s bátorságomat, és megtettem. Benéztem a polcok mögé.

S ott volt ő. Pedig reméltem, hogy csak Bernát egyik újabb csele, de ő volt az. Musca!