6.

     Kilépett a sarokból, mire én hátrálni kezdtem. Ő közelített, s tettek nélkül is arra kényszeríttet, hogy gonosz szemeibe nézzek.

• Te nem lehetsz itt! Csak egy álom vagy! – kiáltottam, mintha ezzel védtem volna magam.
• Álom? Csak egy álomképnek tartasz? – tudakolta, s még közelebb jött.

Nem. Nem lehetett csak álom. Hiszen akkor nem állhatott volna ott előttem. De az is meglehet, hogy csak képzelődtem. De nem! Nem képzelgés volt!             Ott állt előttem az a magas, erős fiú, pont úgy, ahogy az álmomban.

     Haja feketén sötétlett, mint az éjszaka. Szemei két vörösen izzó szempár, melyben aránytalanul nagyra nőtt a pupilla. Mint macskának a vadászatkor.

Fekete ruhát, bakancsot, s az egész testét beterítő köpenyt (kabátot?) viselt. Ilyen kinézettel enyhén szólva rettegtem tőle.

• Veled álmodtam. Te vagy Musca – suttogtam remegő hangon, mire ő még közelebb lépett.

Hátrálni már nem tudtam, mert a falig „üldözött”. Ő viszont még mindig közeledett, végül már csak tíz centi volt a távolság köztünk.

• Kár, mert élőben akartam bemutatkozni – sajnálkozott, s megcsóválta a fejét.
• Mit akarsz tőlem? – kérdeztem idegesen, de nem mertem belenézni pokoli szemeibe.

Gonoszan elmosolyodott. Száját már szóra nyitotta, de nem tudta kimondani, mert kopogtak az ajtón. Rámeredtem a bejáratra, s mikor pár másodperc múlva visszafordítottam a fejem, Musca már sehol sem volt. Nagyon megdöbbentem ezen.

     Az ajtó nyílni kezdett, s én halálra váltan bámultam a kopogtató személyre.

„Meg is ölhetett volna. Amilyen gonosz, még a szemével is képes végezni velem” – gondoltam.

• Mi a baj hugi? – lépett beljebb Bernát.

 „Most mit csináljak? Legközelebb biztos, hogy megöl. Mit tegyek?”- kérdeztem magamtól kétségbeesetten, s nem törődtem a bátyámmal.

• Bea! Mi van veled? – kérdezte újra, de nem válaszoltam.
  

  Nem azért, mert nem akartam, nem tudtam. Mi van, ha Musca mégsem ment el, csak nem látom? A gondolataim, mint a fogaskerekek, úgy dolgoztak, de a szám és a végtagjaim megbénultak.

• Hugi! Mondj már valamit! Mi történt? – ragadta meg a vállam Bernát.

Az érintésével egy időben valami megkönnyebbülést éreztem, tudtam mozgatni a kezeimet, s a lábaimat, s a beszéd kulcsát sem kellett már keresnem.

• Semmi bajom – hazudtam rögtön első két szavamban.
• Mi az, hogy semmi bajod? Nem is tudod, mennyire megijesztettél az előbb – ellenkezett, mire csalón elvigyorodtam.
• Most visszakaptad a tegnap estit – tettem rá két tenyerem a vállára, s erőlködve elnevettem magam.
• Csak játék volt az egész? – kérdezte elképedve.
• Az – hazudtam újra.

Megcsóválta a fejét, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Talán azt is elfelejtette, hogy miért jött be, mert kiment a szobából, s becsukta maga mögött az ajtót.

     Pár másodpercig vártam, hátha Musca visszatér, de hál’ Istennek, nem jött. Talán Bernát riasztott el jelenlétével.

Gyorsan felhúztam a garbót, felkaptam a hátamra a táskát, s kifele indultam a szobából.

     Azonban, mikor a küszöbhöz értem egy véres tőr vágódott elém, egyenesen a padlóba.

Az ezüstös, ördögi markolat ismeretlen jeleket mutatott. A kés élén száradásra ítélt vér még nem alvadt meg, tehát friss volt.

„Bernát!” – gondoltam ijedten, s kikerülve a tőrt a lépcső felé vettem az irányt.

     Azonban a kés, mintha életre kelt volna, kibújt a padlóba vájt mélyedésből, s még mielőtt leléphettem volna a lépcsőre, a falba fúródott.

Mondanom sem kell, hogy mennyire megrémültem.

     S amikor a vér betűket kezdett formálni, a végtelenségig tartó sikítás határára kerültem.

„Ítty wáhól, ítty nasadzol!”

     Az érthetetlen szöveg mögött valamilyen titkos üzenetnek rejlett. Nem értettem, így csak annyit vettem ki belőle, hogy rosszat jelent. S nekem a rossz egyenlő volt azzal, hogy a bátyámmal valami baj történik.

     Hirtelen felbuzdulásból megragadtam a tőrt, s kihúztam a falból. Gonosz bizsergés futott végig bennem. Miután ez a bizsergető érzés megszűnt, a vér újabb szavakat formált:

„Wfgyétyél!”

     Mikor elolvastam a vér halványodni kezdett, végül teljesen eltűnt. Csak a „tiszta” tőr maradt a kezemben, mindenféle felirat nélkül.

Nem tudtam mit tegyek. Féltettem a testvérem életét, de nem dobhattam ki a kést, mert bárki megtalálhatta.

     Így hát csak bámultam tehetetlenül a késre, amikor megszólalt a telefon. Rémültemben kiejtettem a kezemből, s nagy csattanással koppant a fapadlón.

Nem nyúltam utána, helyette a telefonkagylót kaptam fel, s hadarva szóltam bele:

• Halló, tessék!
• Beáta? Szia! Anna vagyok.
• Szia! Hívjam Bernátot? – kérdeztem, s el is feledkeztem a padlón heverő késről.
• Nem kell, csak azért hívtalak, hogy átadjak egy üzenetet – darálta.
• Milyen üzenetet? – tudakoltam gyanakvó hangon.
• Az igazgató indította, s láncban adom tovább. Ma nem lesz iskola, mert tegnap is mindenki olyan búbánatos volt, meg aztán volt ez a fojtogatós ügy. Azon is nagyot néztem – mondta legnagyobb „örömömre”.
• Komoly? Nincs suli? Hál’ Istennek! – lelkendeztem.
• Igen tudják, hogy úgysem fogunk odafigyelni. Meg amúgy is, ma sok kihallgatás lesz, a szemtanúk, meg Eriket is kikérdezi a rendőrség – magyarázta, mire én magamban nagyban bólogattam.
• Igen. Akkor, kösz, hogy szóltál – válaszoltam, s letettem a telefont.

     Megkönnyebbülten dobtam le a táskát, s leszaladtam a lépcsőn, le a konyhába, hogy elújságoljam Bernátnak, hogy nem kell suliba menni.

Mindeközben a tőr ott várt fenn bennünket, az illetőt, aki majd megtalálja, s fel is használja.