III. Rész

1.

     A fehérségben álltam, s próbáltam felfogni a hallottakat, amikor megjelent az újabb vízió. A környezetemben megjelent egy kisebb szoba.

Középen egy ágy feküdt, mellette éjjeli szekrény. Az egyik sarokban zöld növény állt.

Az ablakon keresztül a telihold fénye ragyogott be a kis helységbe.

     Hárman tartózkodtak a szobában: két fiú és egy lány. Ez utóbbi az ágyon feküdt eszméletlenül. Arcára lélegeztetőt csatoltak, karjába infúziót kötöttek. Szíve ritmusát a szokásos kórházi gép jelezte.

     A fiúk fekhelyének két oldalán ültek. Egyik éjfekete hajú, sápadt arcú, zöld szemű, míg a másik szőkésbarna hajú, kék szemű volt.

Az alvó lányt nézték, néha beszéltek is hozzá. A leány azonban nem ébredt fel, s én tudtam miért nem.

     Kómában feküdt, már majdnem egy hete. Elméjét rémálmok gyötörték, s kínozták a titkok. És kísértette őt egy démon, akit Muscának hívtak.

A két ifjú már sokat sírt miatta. Szemük vörös volt az elejtett könnyektől, karikás az éjszakázástól. Nagyon szerették a kómában fekvő lányt.

Az egyik egy barátja, a másik a bátyja volt. Nevük: Alex és Bernát. A lány pedig én voltam.

     Nagy veszély leselkedett a testvéremre. Egy vérszomjas szellem el akarta foglalni a testét, s őt használva folytatni a pusztítást.

Egyetlen esélye az lett volna, ha beszélek vele, de nem látott. Nem láthatott. Hiszen ezek a kóma képei voltak. De hát akkor miért láttam a kinti világot?

Erre a kérdésre később kaptam választ. Előbb lássuk, mi történt a kórházban!

     A szobában csend honolt. Csak a halk szuszogást és a gép jelzését lehetett hallani. Aztán az ajtóban egy orvos jelent meg.

Alacsony, köpcös, kopaszodó, szemüveges ember volt, lerítt róla, hogy egyetemet végzett.

• Kijönne az egyikük? – kérdezte, mire Bernát kötelességtudón felállt, s kiment vele.

Miközben a bátyám és a doktor távozott a szobából, Alex megfogta a kezem, és a mellkasához szorította.

• Még mindig érhetnek meglepetések – mosolyodtam el, majd kimentem a szobából a többiek után.

A tömzsi doktor zsebre tett kézzel beszélt Bernáthoz.

• Nagyon mély kómában van. Ki tudja, felébred-e valaha? – közölte a rossz hírt.

     Talán a sok trauma miatt volt, de nem tetszett az orvos. Olyan volt, mint aki ébren alszik, akárcsak egy alvajáró. A szemei üresen tekintettek

a bátyámra, s szavai is túlságosan határozatlannak tűntek; Bernát azonban hitt neki.

• Azért van remény? – nézett rá a testvérem kérlelő szemekkel, mintha csak azt akarta volna, hogy a doktor hazudjon.
• Nem sok esélye van – válaszolt az orvos, és megcsóválta a fejét.

Szegény bátyám lehajtotta a fejét, s könnyek peregtek végig az arcán.

Ekkor a doktor elvigyorodott, s felém nézett, mintha látott volna.

• Sajnálom, fiam – veregette meg a testvérem vállát ördögi mosollyal a képén.

„Mi folyok itt?”- kérdeztem magamban.

     Abban a percben, amikor az elmémen átfutott eme jogos kérdés, az orvos orrán, száján, szemén fekete felhő szállt ki, pontosan a feje fölé. Mikor egybegyűlt ez az érdekes és ijesztő füstfelhő, a doktor összeesett, a sötét felleg pedig testet öltött. Nem volt ő más, mint Musca!

     Gonoszan mosolygott, majd két ujjával „agyő”-t intett, s irdatlan sebességgel „belevágódott” a bátyám testébe.

Bernardh abban a pillanatban felkapta fejét, szeme vörös lett, majd visszaváltozott kékké. Már Musca uralta őt. Rám nevetett, majd a kórház kijárata felé indult.

• Nem. Azt már nem! Nem fogod őt irányítani! Megértetted? Ezt nem teheted meg! – kiáltottam utána.
• Már megtettem, és én vettem át az irányítást! Viszlát… hugicám! – ezzel újra elindult a folyosón.
• Nem! Nem! A bátyámat nem! – kiabáltam és sírva fakadtam.

Musca nem felelt, csak ment, és ment. Nem fordult többet vissza.

Ekkor történt meg a csoda, amire akkor nem is számítottam.   

2.

     Csak a sötétséget láttam. Nem is a fehérség volt előttem, hanem egy nagy feketeség.

A szokásos csönd is felbomlott, környezetemben mindenféle hangok hallatszottak.

Beszélgetés, járkálás, a szélsuhogás. S mindezek között ott találtam egy kedves ismerősöm hangját: Alexét.

     Megnyugodtam hallva őt, nem éreztem egyedül magam a sötétségben. Azután kicsit el is szomorodtam, mert úgy gondoltam, megint csak az lesz, ami Bernátnál volt: hallottam őt, de nem ébredtem fel.

     Azután úgy éreztem, valaki megragadja a kezem. Mivel a feketeségben senkit nem láttam magam körül, ezért ebből az következett, hogy a külvilágból származik az érintés.

     Nagyon örültem, de csak óvatosan, mert a képzeletem már annyi dologban megcsalt, hogy féltem hinni neki. Aztán kiderült, hogy nem kellett volna.

• Bárcsak felébrednél végre! Legalább te visszajönnél, hisz már annyian elmentek – suttogta Alex.

Erre a mondatára próbából csupán, megszorítottam a kezét, és sikerült!

• Hallasz? Te hallasz engem? – kérdezte.
  

  „Istenem! Fel fogok ébredni!” – gondoltam, s újból megszorítottam a kezét.

• Tényleg hallasz! - hangjában érezni lehetett a vidámságot.

Ezek után a szememet próbáltam meg kinyitni. Lassan ment, de legalább ki tudtam nyitni.

Elém tárult a mészfehér szoba, s Alex meglepett és boldog arca.

• Magadhoz tértél! – kiáltotta.

Magamban én is nagyon örültem, de nem beszéltem, mert nagyon álmosnak éreztem magam. Ez szokatlan lehet, de a szervezetem valószínűleg úgy fogta fel ezt az ébredést, mintha egy nagyon hosszú álomból ébredtem volna fel.

Viszont amikor már szerettem volna beszélni, nem igazán sikerült, hiszen a tudatom akárhogy is éber volt, fizikailag mégiscsak akkor „keltem életre”.

     Mindezek mellett ott volt Alex. Olyan boldogan nézett rám, mégsem éreztem magamat teljesen nyugodtnak. A bátyám nem volt a szobában, mert Musca foglalta a testét, s a testvérem tudata a háttérbe szorult.

S mivel még nem igazán tudtam magam kifejezni, Alexnek nem szólhattam arról, hogy Bernátot egy szellem vette birtokába. Ez majdnem a vesztünket okozta: az övét és az enyémet is.