6. fejezet

     Odafönn már a banda összes tagja jelen volt. Sötét ruhába öltöztek, mindegyikükön fekete szövetkabát. Úgy néztek ki, mint a Mátrix szereplői.

Már a lépcsőről láttam őket, és nem igazán voltak vidámak.

     Bernát ment elől, én mögötte kullogtam, mint egy árnyék. Bár annak nem igazán váltam volna be, mivel pár méterrel maradtam „csak” le, az árnyék pedig mindig a nyomodban jár. Olyan, mint Musca.

     Ha már a bátyám ment elől, ő is ért fel elsőnek. Amint meglátták a többiek, így szólt az egyikük:

• Mindjárt tizenegy óra. Miért vagyunk itt? – Valami baj van? – Deni hangja volt az.
• Nem – felelt röviden Bernát.
• Akkor? – kérdezte most Dani, akinek szinte tökéletesen ugyanolyan hangja volt, mint a testvérének, mégis valamivel mélyebb.
• Elhoztunk valakit, aki már régen járt idehaza – mondta a bátyám, mire föllépdeltem a lépcsőn, de még mielőtt felértem volna…
• Rég? Csak nem? – kiáltott Szabina.
• De – szólt Bernát, mire kiléptem a fényre.

Az első benyomás a mélységes csönd volt, a második a meglepett arcok, azután…

• Beáta, barátném! – kiáltott Anna.

Ez a kiáltás elindította azt a folyamatot, melyben a banda összes tagja a nyakamba ugrott, nem kímélve engem, szegény, gyenge, harcra kész beteget.

     Beletelt öt percbe, mire sikerült kikászálódnom a baráti körből, s levegőt vehettem. Majdnem megfojtottak örömükben.

• Hát te mikor ébredtél fel? – kérdezte vidáman Annabella.
• Ma délelőtt – feleltem, mire Szabina rémült arccal szólt hozzám:
• Atya Úr Isten! Neked még a kórházban a helyed! Hogy kerülsz ide?

Ekkor a bátyámra, majd Alexre pillantottam. Viszonozták tekintetemet, s közben enyhén csóválták a fejüket. Értettem a célzást, nem akarták, hogy bármit is eláruljak. Ezért így válaszoltam:

• Inkább azt meséljétek el, veletek mi történt!
• Hát, sok minden – sóhajtott Deni.
• Mindenki meg van kergülve. Egymást gyilkolják az ikrek! Egy éjjel még mi is végeztünk volna egymással – csóválta a fejét Dani.
• Mi történt? – komolyodtam el.
• Olyanok lettünk, mint az őrültek, mint a megszállottak. Apánk kardjaival vadásztunk egymásra, s a dühünk végtelen volt. Ha nem toppan be András és Alex, és nem ütnek le abban a minutában, akkor már nem mesélhetnénk ezt neked – mondta Dani.
• Jézusom! – szörnyülködtem, mire Annabella is beszélni kezdett.
• Velünk is hasonló történt. Úgy hajba kaptunk a szobánk erkélyén, hogy még a tőrök is előkerültek. Majdnem leestünk a nagy veszekedésben, de ugyanúgy a tőrök is végezhettek volna velünk. Hál’ Istennek épp jött Szabina. Elvette tőlünk a késeket, és két hatalmas pofont kevert le nekünk, amitől észhez tértünk – mesélte kissé szomorúan.
• Hát ezt akartátok, illetve nem akartátok elmondani nekem – néztem Alexre és Bernardhra, mire bólintottak.
• Na de tegyük félre ezeket most! Még nem válaszoltál. Hogy-hogy hazaengedtek a kórházból? – vágott közbe Szabina.

Hát, úgy ítélték meg, hogy kiemelkedően jó az állapotom, így hazajöhettem – mosolyodtam el,

• s a füllentett szavakra a két fiú is vigyorogni kezdett.
• Akkor ünnepeljük meg! A sok rossz mellett végre valami jó is! – kiáltott Deni.
• Nem lehet – tiltakoztam – Két okból sem. Az orvosok pihenésre utasítottak. A másik pedig, nem volna ildomos ilyen időszakban bulizni – szabadkoztam.
• Értem. Akkor, majd ha felgyógyulsz, és véget ér ez a rémálom – nézett rám megértően Deni.
• Indultok is haza? – tudakolta Anna.
• Igen. Miért? – kérdeztem.
• Semmi, csak mi még maradunk egy kicsit – mosolygott.

Pár pillanat csend következett, miközben Bernát és Alex szavak nélkül beszélgettek. Hol az útra, hol egymásra, hol rám tekintettek. Valószínűleg azt beszélték meg, hogy mit fogunk majd csinálni.

Végül Bernát így szólt:

• Na gyere hugi! Induljunk!

Szófogadó testvérként odalépdeltem hozzá, mire Alex is beszélni kezdett:

• Megyek én is, elfáradtam. Messze van ez a Grossgemikein – ásított jól láthatóan, mint aki tényleg álmos.
• Hát akkor, jó éjszakát – köszöntünk, majd azon az úton indultunk el, amely a házunk felé vezet.

Sziasztok! – búcsúztak ők is, majd beszélgetni kezdtek.

Amikor elég messzire értünk tőlük, behúzódtunk egy fa árnyékába, s onnan figyeltük a korlátra telepedett társaságot.

• Most mit csinálunk? – kérdeztem kíváncsian.
• Először is kigondoljuk, hogy hol lehet Musca – jelentette ki Bernát.
• Itt? – néztem rá.
• Nem. Hazamegyünk, mert itt észrevehetnek – rázta meg a fejét.

Ezzel óvatosan, a fák mögé bújva lépdelni, majd futni kezdtünk.

     A két fiú rohant elől, mint vezéregyéniségek. Én mögöttük jöttem, mivel lassabb is voltam, mint ők, és azt sem szabad figyelem nélkül hagyni, hogy aznap ébredtem fel az egyhetes kómából. Ez utóbbi ok miatt történhetett az, hogy már a második utcánál elfáradtam, s ezt a két fiú észre sem vette.

     Meg sem fordultak, úgy szaladtak tovább. Nem törődtem velük, helyette megálltam, és az egyik házhoz dőlve kifújtam magam.

• Istenem, csak annyi erőt adj, hogy megtaláljam, és végezhessek vele – néztem fel az égre, két gyors lélegzetvétel között.
• Ne imádkozz! Itt vagyok – szólt mellőlem valaki.

A hang irányába tekintettem.

     Tőlem alig egy méterre, egy talpig feketébe öltözött illető dőlt neki a kerítésnek. Ruháját sötét köpeny takarta, lesütött fejét csuklya fedte.

• Most nem látomás vagyok, hanem igazi – mondta, s a fekete kapucnit hátrahajtotta.

Felemelte fejét, s felém fordult. Szemét először nem láttam, csukva tartotta. Azonban amint kinyitotta, megláttam vérvörösre színezett tekintetét.

• Musca! – kiáltottam fel, s a fiúk után néztem, akik már majdnem eltűntek, olyan messze jártak.
• Hiába figyeled őket, nem jönnek vissza – mosolygott, s egy lépéssel közelebb jött. – Szóval azt tervezitek, hogy végeztek velem. Akkor sietnem kell – csóválta meg a fejét, aztán folytatta. – Látod, a segítséged sem kellett. Megvannak a társaim.
• Mi? – lepődtem meg.
• Te kis boszorkány! Szerinted miért neveztek el pont légynek? Azért mert sok olyan lény létezik, mint én. Akárcsak a legyeknél. Csak éppen az őseid bezárták őket is, nehogy ártsanak ennek a nyamvadt kis szigetnek! – magyarázta, és újból közelebb jött.
• Jézusom! – suttogtam rémülten.

Musca nem törődött ezzel, gátlástalanul folytatta előadását.

• És én megkerestem őket, most pedig kiszabadítom mindegyiküket. Te pedig velem jössz! – ragadta meg a karom, de gyorsan visszakaptam, és rohanni kezdtem.
  

  Ijedtem menekültem, a szívem hevesen kalapált. A félelem, összeszorította a torkom, a könnyem is kicsordult. Mindenképpen arra akartam ösztönözni magam, hogy fussak, ám a szervezetem nem éppen díjazta az ötletet.

       Már a következő utcánál szédülni kezdtem, elkapott a fejfájás és a rosszullét. Mint amikor hirtelen kelünk fel, vagy nyitott szemmel pörgünk.

  Az ájulás határára kerültem. Megtántorodtam egy percre, de amint meghallottam Musca kiabálását, újra szaladni kezdtem, bár alig láttam az utat.

• Nem menekülsz! – ordított üldözőm.

A fejem sajgott, a világ hol eltűnt, hol pedig visszatért. Még az utcaneveket is csak alig tudtam elolvasni, így szinte elfutottam, a mi házsorunk mellett.

     Az volt a „szerencsém”, hogy éppen akkor újra meg kellett állnom, s amikor megpillantottam az első házat, rájöttem, hogy a mi utcánk kapujában állok. Azonban ennek csak abban a pillanatban tudtam örülni, a következőkben már úgy éreztem, elájulok, ott, az utca közepén.

     Lábam remegett, a szemem nem engedelmeskedett, eltűnt előlem minden. Bár a talajt még éreztem a lábam alatt, igencsak hullámzósnak tűnt. Ekkor újra kiáltott Musca:

• Most elkaplak!

Ez visszahozott belém némi életet, s elindultam a házak között, be, az utcánkba.

     Odakinn két alak futkározott jobbra-balra. A szemem olyan halovány képet mutatott róluk, hogy nem ismertem fel őket. Aztán hátratekintettem. Mögöttem még mindig ott szaladt Musca, épp ezért újra futni kezdtem, bár csak lassan.

     Aztán az erőm újra csökkeni látszott. A tájékozódási képességem teljesen cserbenhagyott, a lábaim pedig fel akarták mondani a szolgálatot. És Musca egyre közelebb ért. Hallottam lépteit, ami még inkább megrémített.

     Ez a rémültség azonban már nem volt elég ahhoz, hogy gyorsítsam lépteimet. Már annak is örülhettem, hogy még járni tudtam.

Lassan persze haladtam, s ennek eredménye, hogy felismertem a két alakot az úton. Bernát és Alexander voltak azok. A nevemet kiabálták jó hangosan, de nem néztek az utca végére, ahonnan én közeledtem feléjük, Muscával a nyomomban.

     Jobban mondva már nem is a nyomomban, hanem mellettem futott. Szemével engem figyelt, magamon éreztem a tekintetét. Aztán hirtelen ellökött, és én az aszfalton kötöttem ki.

Egy-két pillanatig feküdtem ott, amíg felfogtam, mi is történt, s csak azután tápászkodtam fel.

     Musca persze rögtön megfogta a csuklóm, közelebb rántott, majd a vállamat hátulról átfogva magához húzott, de úgy, hogy levegőt is alig kaptam. A mozgásról pedig ne is beszéljünk. Mintha egér lettem volna a csapdában.

     Másik kezével, amellyel nem engem tartott, előhúzta a hírhedt tőrt, melyen már sok ikerpár vére száradt.

Elém emelte, hogy jól lássam. Na igen! Amennyire az erőmből futotta, s amennyire a szemem engedte. Tehát, csak a körvonalaiból tudtam megítélni, hogy egy kést tart a kezében.

• Meggondoltam magam – suttogta -, inkább most öllek meg! Így biztos, hogy nem tehetsz keresztbe nekem!

Ezzel felemelte a kést. A halálfélelem tetőzni kezdett bennem. Minden könnyem, aminek addig nem engedtem szabad folyást, kitört belőlem.

     Ennek az állapotnak köszönhetem, hogy a hangszálaim megszabadultak minden akadálytól, amely gátolta őket, és olyan hangosan kiáltottam, hogy az iskolai szurkolótábor tagjai is megirigyelték volna.

• Bernát! Segíts!

Láttam, ahogy a két fiú felénk fordul, s szaladni kezdenek.

     Ez Muscát persze nem hatotta meg, csupán még dühösebb lett.

• A csoda enné meg a hangod! Hát jó! Most nem halsz meg, de hagyok egy kis emlékeztetőt, hogy visszatérek! – mondta, majd megvágta a bal felkaromat.

Felsikoltottam, mire ő ellökött magától, és sűrű, fekete felleg képében eltűnt.

A tőrt viszont maga mögött hagyta, amely nagy csörgéssel esett az útra.

     Zokogva néztem a késre, miközben fogtam a megvágott sebet. A kabátomon hatalmas vágásnyom éktelenkedett, míg a kezem csupa vér lett.

A tőrön is vörös folt díszelgett, mely a karomon lévő sebből származott.

     Lassan felálltam, és szorosan fogtam a sebet, mert úgy valamennyivel enyhült a fájdalom.

Ekkorra persze odaért a két jómadár is, és ijedten néztek rám.

• Beáta! Jól vagy? – érintette meg a sebet, de leráztam magamról a kezét.
• Nem! Nem vagyok jól! Miért nem vártatok meg? – kiabáltam rá dühösen, sírva, és behunytam a szemem, mert rosszul éreztem magam.
• Tessék? – lepődött meg a bátyám.

Ekkor kinyitottam a szemem, s elengedtem a sebet. A tenyerem úszott a vérben, mégis felemeltem a tőrt, s felmutattam Bernátnak.

• Musca majdnem megölt, méghozzá ezzel a késsel. Megvágta a karom. És akkor azt kérdezed, hogy jól vagyok-e? Hát válaszolj előbb te! Miért nem vártatok meg? – kiabáltam, s közben az orra elé emeltem a tőrt.

Nem vettük észre, hogy lemaradtál – szabadkozott Alex.

• Hát éppen ez az! – mondtam.

Ekkor azt vettem észre, hogy a látásom már eléggé kitisztult, bár a gyengeség egyre fokozódott bennem. Éppen ezért otthagytam a fiúkat, akiket igencsak meglepett a kitörő, dühöngő beszéd.

     A házunk felé indultam. A tőrt a markomba fogtam, s ugyanezzel a kezemmel újra letakartam sebet.

• Beáta! – kiáltott utánam Bernát, de nem törődtem vele.

Határozott léptekkel haladtam a házunk felé, erősen szorítva a sebet, és a tőrt is egyszerre.

     Két dolog járt akkor a fejemben. Az egyik, hogy azonnal be kell kötni a vágott sebhelyt, vagy különben elvérzek.

A másik pedig az elhatározás volt, mely szerint, ha nem kerülök újra kórházba, vagy nem ájulok el, végzek Muscával.

Nem hősködni akartam én. Legszívesebben nem tettem volna semmit, ám a bosszú hajtott, és a tudat, hogy a szüleim hajnalban már keresni fognak. És ha aznap nem végzek a démonnal, soha többé. Mert Gemininek vége!