16. fejezet

       Egy kis idő múlva megnyugodtam. Bár még könnyesek voltak a szemeim, mikor Doronisz és Marcell magukhoz tértek, már viszonylag lecsillapodtam.

     Persze ők boldogok voltak, hogy együtt lehetnek, s hogy vége a több száz éves gonoszságnak. Vidáman borultak egymás nyakába.

Végül is örültem annak, hogy legalább ők elégedettek, persze a szomorúságom nem szűnt meg.

     Viszont a bánat pár percen belül megszűnt, mikor egy olyan ajánlatot kaptunk, amelyet álmainkban sem képzeltünk volna. Ráadásul Marcell ötlete volt, aki kárpótolni szeretett volna bennünket a sok szenvedésért és halálért, amelyet miatta kellett átvészelnünk.

Isten nem vagyok – kezdte -, nem támaszthatom fel az emberek csak úgy. De bennem van 1035 év tudása, s

• éppen ezért tudom, hogy a lelkek addig itt lebegnek körülöttünk, amíg el nem temetik őket. Így őket talán még vissza tudjuk hozni – magyarázta Marcell.
• Valóban? És megtennéd ezt a kedvünkért? – csillant fel előttem a remény.
• Persze. Tartozom nektek. Visszaadtátok az igazi énemet, Doroniszt, és a sok gonoszságot jóvá kell tennem valahogy – mosolyodott el halványan.
• Hát elég sokszor rám ijesztettél. Ráadásul az a sok átok, a kóma… Nem gondoltam volna, hogy egyszer te segítesz majd nekem – csóváltam a fejem.
• Meg az én testemet is elfoglaltad. Én sem így képzeltem el a ma éjszakát – tette hozzá Bernát.

Marcell sóhajtott, és enyhén ő is megrázta a fejét.

• Démonként nem gondoltam mások sorsára. Csak a bosszú érdekelt, és az, hogy halállal lakoljon mindenki, akinek az ősei túlélték a támadást – komorodott el, majd lenézett Alexre.
• Szegény srác. Jól eltaláltam azzal a késsel. De ne aggódjatok. Pár perc múlva újra köztünk lesz – biztatott Marcell.
• Remélem! – sóhajtottam.

Leguggoltam Alex mellé, és megsimogattam az arcát. Bíztam abban, hogy Marcell valóban visszahozza őt az élők közé.

• Mikor kezdjük? – tudakolta Bernát, mire én felálltam.
• Amikor a Hold megvilágítja a testét. Visszahívjuk a szellemét, s egyidejűleg a többiekét is. S mikor a Hold tovakúszik, szemeik felpattannak, s úgy élnek majd tovább, mintha semmi sem történt volna – felelt Marcell.

Szavait várakozás követte, s csend. Én letérdeltem Alex mellé, s folyton azért imádkoztam, hogy sikerüljön ez a képtelen terv.

Minden egyes perccel nőtt a feszültség körülöttünk. Jelezték ezt az ideges mozdulatok, a pillantások.

 Egyedül Marcell volt nyugodt. Csak állt, bámulta a holdat.       

     Tíz-tizenöt perc telhetett el, mikor a Hold lassan elért bennünket, s megvilágította Alex testét.

Abban a pillanatban, amint a fénye megérintett minket, Marcell halkan kántálni kezdett.

 „Iá á téllyén élynényty,

  Wíttá nény kőiéty.

  Nószty négytégykűl á tácbkty,

  Lyéhpzzsűl á iályblyty.”

Bevallom először egy szót sem értettem, később viszont sikerült lefordítanom. A jelentése a következő:

 „Ha a szellem elment,

  Vissza nem jöhet.

  Most megszegjük a szabályt,

  Legyőzzük a halált.”

Marcell folytatta a szöveget, mivel a Hold nem állt meg egy helyen, minden percben „továbbindulhatott”, s akkor a halottak örökre halottak maradtak volna.

Az pedig annyit jelent, hogy Grossgemineinak legalább a felét el lehetett volna temetni.

 „Iá á Iólydz tyówágúty,

  Lyéhétyél üksá éncésél,

  Oísszbtyól gély ténétyél,

  Iá á lyflyél, sz á tyészty

          Éhcény lyét!”

Ennek a hirtelen lefordítása is gondot okozott, így később sikerült átformálnom a saját nyelvezetemre. Így a következőket jelentette:

 „Ha a Hold tovafut,

  Legyetek újra emberek,

  Nyissátok fel szemetek,

  Ha a lélek, s a test

          Egybe lesz!”

Versikéje végén csendben maradt. Csak nézett Alexre, s várta az eredményt. Ugyanezt tettük mi is. Csak álltunk, és azt lestük, hogy mikor halad el a Hold, s éleszti fel Alexet.

     Lassan elhaladt a Hold, s a mező többi részét kezdte világítani. Pontosan akkor, amikor az ég „elsötétedett” fölöttünk, éles sikolyokat hallottunk az erdőből.

     Megdermedve tekintettünk szét: mindenhonnan sikolyokat és hörgést hallottunk. Mintha a temetőt élesztettük volna újra.

Azután, mint egy fehér, foszforeszkáló köd, megjelentek a hangok tulajdonosai. Kiléptek a fák mögül, s ellepték a mezőt.

• Jönnek! Bukjatok le! – figyelmeztetett Marcell.

Követtük utasítását, s sebesen lefeküdtünk a nedves, saras talajra. Éppen időben, mert amint mellkasunk megérintette a földet, milliom lélek érkezett, s vonult el fölöttünk.

     Úgy éreztem magam, mintha egy zöldellő tornádó szállt volna el fölöttünk.

Hajunkat fújták a gyors szellemek, valóban úgy, mintha szél fújt volna.

Mikor pár perc múlva elhaladtak, így szólt Marcell:

• Jól van. Most már felállhattok.

Felkeltünk hát, s a szellemek után tekintettünk. A következő erdőrészleten folytatták útjukat, valószínűleg a város felé szálltak.

• Szerintem egész Grossgeminei haladt itt el – sóhajtottam.
• De egynek itt kellett maradnia. Egy lélek nem mehetett tovább – mondta Marcell, s Alexre tekintett, aki nem mozdult.

„É tyésztynyél lyélylé, flyédzk, iá ítty wáh!”

Ezt a mondatot mormolta el Marcell, mikor látta, hogy Alex nem mozdul.

     Pár percet vártunk, s már lemondtunk minden reményről. Marcell és Doronisz csalódottan álltak félre, s Bernát is visszaült arra a lapos kőre, amelyen akkor ült, amikor beszélgettünk.

Csak én maradtam Alex mellett, bennem még volt hit.

• Istenem, ha felébreszted, esküszöm, hogy minden szellemet, aki csak ezen a hegyen bóklászol, elengedek! Csak ébreszd fel! – imádkoztam.

Hirtelen Alex röviden levegőt vett.

A szívem olyan gyorsasággal kezdett verni, mint egy dobos zenélés közben.

Azután Alex még egyszer levegőt vett, most picit hosszabban. Addig játszotta ezt, amíg tökéletesen helyre nem állt a légzése.

     Aztán felnyitotta a szemeit, egyenesen rám tekintett. Csak úgy áradt belőle az élet, s az a szokásos csillogás, mely mindig jelen volt tekintetében.

• Meghaltam, és egy angyalt látok, vagy élek, s azt látom, aki elrabolta a szívem – kérdezte mosolyogva.     
• Hát, ha ilyeneket mondasz… - válaszoltam megkönnyebbülve, és megöleltem.

Ekkor odajött Bernát is, és csodálkozva tekintett Alexre és rám.

• Valami azt súgja, hogy tombolnak az érzelmek a hegyen – nevetett, és megveregette Alex vállát – Jó élve látni.

Ekkor elengedtem, mire ő szétnézett.

• Legyőztétek Muscát? – kérdezte.
• Muscát? Persze – feleltem, s megfordultam.

Marcellre néztem, aki Doronisszal beszélt éppen. Azonban amikor látta, hogy vidáman felé tekintek, közelebb lépett.

Alex amilyen szemfüles, persze rögtön felfedezte.

• Akkor hogy-hogy itt van?

Meg is ragadta a kését, de én megérintettem a kezét, s megcsóváltam a fejem, hogy ne tegyen semmit. Csodálkozva nézett rám, de eltette a tőrt.

• Musca elment. Ő Marcell – magyaráztam, de nem értette a dolgot.
• Miből maradtam ki? – suttogta, s értetlen mosolyával tekintett rám.
• Majd elmesélem – válaszoltam vidáman.

Ekkor szólalt meg Marcell:

• Nem szeretném elrontani az idillt, de itt az idő. Mennünk kell.

Mosolyogva emlékeztetett az ígéretemre, és pont jókor. Hiszen a Hold már lassan eltűnni készült. A Nap már kipihente magát, fel akart kelni. Tehát a szellemeknek menni kellett.

• Hát jó. Elengedlek titeket – szóltam, s mormolni kezdtem a szöveget, mellyel elküldtem illetve eleresztettem őket.

„Tyí tyülywílybgy téllyénéí!

 Nénykétyél cflfwély!

 Níty pszéín nény énygyédztyél,

 Fny négycódbktyón nyéltél,

 Sz élyénygyédzlyél…”

Megakadtam az utolsó szó előtt. Eszembe jutottak ugyanis a többiek, s féltem, hogy itt maradnak, s nem válthatom be azt, mit ígértem.

• Mi a baj? – kérdezte Doronisz.
• Mi lesz a többiekkel? – kérdeztem aggódó hangon.
• Miattuk ne aggódj! – szólt Marcell – Az átok feloldása minden olyan szellemet érint, akit bezártak a kövek alá. Tehát bárhol járnak most, velünk együtt őket is elengeded.
  

  Ezzel sikerült teljesen megnyugtatnia. Újra el is kezdtem volna a varázslatot, de Doronisz közbeszólt:

• A feloldozás csak akkor érvényes, ha együtt mondjátok el a varázsigét. Az erő kettőtökben oszlik el, s éppen ezért csak akkor elég erő, ha együtt használjátok.

Bernátra tekintettem, ő meg rám.

• Hát rajta! – bólintottam, majd mondani kezdtük a diáknyelven íródott szöveget.

„Tyí tyűlywílybgy téllyénéí!     

  Nénykétyél cflfwély,

  Níty pszéínyl nény gélyéktyéttyél,

  Ní négycódbktykúl,

  Sz élyénygyédzűnyl tyítyéléty.

  Nószty wfgyé!”

Abban a percben, amikor kimondtuk az utolsó két szót, Marcellt és Doroniszt különleges, lágy szellő fújta körül, halk, zizegő hang kíséretében.

     Marcell és Doronisz lassan emelkedni kezdett, alakjukat enyhe fény ölelte át. Amint egyre feljebb szálltak, a fény egyre erősödött.

De nemcsak azért, mert az őket körülvevő ragyogás fokozódott, hanem azért is, mert a fák fölött is igencsak világos volt.

     Mindenhol szellemek lebegtek a levegőben, mind az erdő fölött, mind a fák között.

Mindegyikük ott volt, mind a kétszáz diák szelleme: csak egyiküket hiányoltam. Azt, aki olyan sokat segített nekem, azóta mióta áttérítettem a jó oldalra.

Őt nem találtam sehol sem, akárhogy is kerestem.

     Nem is leltem meg, mivel lassan elérték az ég kapuját, s be is léptek azon. Minden kísértet, akire csak a feloldozás vonatkozott elhagyta kicsi szigetünk legmagasabb csúcsát, s átléptek a már régen óhajtott béke ajtaján.

Miután az összes szellem eltűnt, az eget belepte a sötétség, ám a kísértetekkel együtt a felhők is eltűntek, melyek addig takarták a csillagokat.

Elő is bújt minden apró kis pontocska, mintha azt hirdették volna, eljött a nyugalom ideje.

• Végre vége! – sóhajtott Bernát.
• Igen, vége – helyeseltem.

Még egyszer felnéztünk az égre, majd hazaindultunk.

     Magunk mögött hagytunk minden szenvedést, fájdalmat, félelmet, mit egy hét alatt át kellett élnünk.

Csupán egyszer néztem vissza. Ezzel a pillantással búcsúztam el, mert tudtam, többé nem térek vissza arra a helyre.