12.

     Erik hazáig kísért. Onnan is csak akkor indult el, amikor már benn voltam a lakásban. Odabenn sebtében levetettem a cipőm és beosontam a nappaliba. Megkerestem a kapcsolót, s ahogy feloltottam a villany, megláttam a bátyámat és Maxot. Ledobtam magam mögé a kabátot.

• Még él – suttogta Marci, aki a kanapén ült Max mellett.

A hirtelen jött jó hírtől szóhoz sem jutottam legelőször.

• Pár másodpercet feküdt csak a földben. A szúrás sem volt halálos. Hatalmas nagy mázlija volt, hogy túlélte – mondta Marci mosolyogva.
• Istenem! – kiáltottam fel és odaszaladtam hozzájuk.

Leültem Marci mellé és Max arcát figyeltem. Pár percig szótlanul figyeltem Maxot, amikor Marcell megszólalt:

• Mi volt?

Elkomorodtam, és csak ennyit mondtam:

• Ugyanazt tudják, amit mi. Semmire sem jutottam.
• Ah, értem – sóhajtott Marci.
• Nézd! – kiáltottam, és Maxra mutattam.

Ugyanis drága Maximilián barátunk el kezdte kinyitni szemeit. Lassan felnyitta szemhéjait, s kék szemével rám tekintett.

• Élek? – kérdezte halkan, mire csak bólogatni tudtam.
• Nagy szerencséd volt, haver – mondta Marci.
• Nem emlékszem semmire – mondta és megpróbált felülni, de rögtön a mellkasához kapott és visszafeküdt a kanapéra.
• Ne mozogj! Egy szúrás van a mellkasodon, így feküdnöd kell. Én bekötöztem, a te dolgod annyi, hogy nyugton maradsz – mondta Marci.
• A szelem csinálta ezt? – tudakolta Max, mire a bátyám és én erélyesen összenéztünk.
• Igen – válaszoltam halkan.
• Akkor el kell mennünk innen, még mielőtt újra támadna – suttogta Max.

Ekkor elállt a lélegzetem. Tudtam, hogy Maxnak igaza van, de én már nem mehettem el. Hiszen Démon lettem, így a szellem kiűzéséig nem hagyhattam el a házat.

• Az biztos, hogy nem maradunk itt. Még holnap elmegyünk innen – helyeselt Marci.
• Azt nem lehet – suttogtam magam elé.
• Mondtál valamit? – kérdezte Marci, mire felpattantam a kanapéról.
• Nem semmit – hazudtam, majd óvatosan a kabátért indultam.
• Én felmegyek aludni. Jó éjszakát! – mondtam, majd úgy tettem, mint aki az ajtó felé indul.

 Mikor azonban egyikük sem nézett felém felkaptam a kabátot és halkan kisomfordáltam a nappaliból.

• Nem mehetek el innen. Most még nem – suttogtam magamban, miközben a lépcsőn rohantam felfelé.

A hálószobába érve letettem a kabátot meg a kiegészítőket az ágyra, én magam pedig az íróasztal mellé roskadtam le.

• Most mit tegyek? Valahogy itt kell maradnom. A többieket viszont el kell küldenem innen – suttogtam tehetetlen hangon.

     Ránéztem a Démon felszerelésre és felálltam a székről. Odasétáltam az ágyhoz, majd a kezembe fogtam a pentagrammot. Alaposan megnéztem, majd a nyakamba akasztottam. A nyaklánc nem volt nyakszorítós, éppen körbeérte a nyakamat.

     Ezek után a kabátot beakasztottam a szekrénybe. Mikor mindent elpakoltam, hanyatt vágtam magam az ágyon, és a plafont kezdtem bámulni. Pár perc múlva azon vettem észre magam, hogy alszok.

13.

     Reggel, mikor felébredtem, nagyon kába voltam. A hajam szanaszét állt, a ruhám összegyűrődött. Éppen ezért feltápászkodtam és kerestem valami tisztességes ruhát. Egy fehér felsőt és egy citromsárga szoknyát halásztam elő, amikor eszembe jutottak a tegnap este történtek.

Emlékezeteim szerint mindegyikük fekete ruhában volt, így nekem is azt kellett felvennem.

     Előkotortam a fekete színű, ferdén vágott szoknyám, meg egy fekete, nyakbakötős felsőt. Gyorsan felöltöztem, majd kifésültem a hajam és kettő copfba fontam. Mikor teljesen elkészültem, kiléptem a szobából, és a fürdőszobát céloztam meg.

     Szerencsére nem volt benn senki, így nyugodtam moshattam arcot és fogat. A tükörbe nézve megigazítottam a pentagrammom. Mikor tökéletesen néztem ki, kimentem a fürdőből és lebaktattam a lépcsőn. Az ebédlőből halk beszélgetés szűrődött ki, ebből tudtam, nem én vagyok az első, aki felébredt.

     Méltóságteljes léptekkel bevonultam az étkezőbe, majd szétnéztem. Már mindenki lenn volt, kivéve Maxot. Tehát én voltam az utolsó, aki leért az egészségesek közül.

• Jó reggelt! – köszöntek, mire komoran ennyit válaszoltam:
• Nektek is.

Leültem a szokásos helyre, mire Marci megszólalt:

• Kicsit fura vagy ma reggel. Beteg vagy? Örülnöd kéne. Ma elhúzunk innen.
• Hogy van Max? – kérdeztem lehangoló hangon.
• Jól. Amúgy elmeséltem mindent a többieknek és ők is egyet értenek abban, hogy el kell innen mennünk – mondta lelkesen Marci.
• Igen. El kell tűnnötök innen – bólogattam.
• Mi az, hogy tűnnötök? Te nem jössz vagy mi? – kérdezte mosolyogva a bátyuskám.
• Ahogy mondod – válaszoltam komoran.
• Bírom a humorod, de ez azért sok – csóválta a fejét Marci.
• Mikor indultok? – érdeklődtem és a faliórára tekintettem.
• Te komolyan itt akarsz maradni? – kérdezte csodálkozva Marcell.
• Valahogy úgy – mondtam elmosolyodva.
• Na nem. Hugica, ez rossz ötlet – komolyodott el Marci.
• Engem nem öl meg. Ti viszont nagy veszélyben vagytok. Mennyetek el! – mondtam és felálltam.
• Hová mész? – kérdezte ijedten Marcell.
• A dombra – válaszoltam röviden.
• Várj! – kiáltotta Marci és feltápászkodott.

Én azonban nekiindultam és Marcell csak akkor ért utol, amikor már az utcán sétáltam. Útközben sok Démonnal találkoztam, s mindegyiknek köszöntem.

• Minek mész a dombra? – tudakolta lihegve Marci, mikor utolért.
• Hello! – köszöntem egy Démonnak, majd válaszoltam a kérdésre:
• Ezt nem mondhatom meg.
• Miért? – kérdezte csodálkozó hangon.

Egy csapat fiú jött velünk szembe.

• Sziasztok! – köszöntem.
• Hello! – fogadták, majd újra a bátyámmal kezdtem foglalkozni.
• Ez titok. Nem árulhatom el – válaszoltam.
• Hogy? A bátyád előtt titkolózol? – tudakolta, mire megláttam két Démonlányt.
• Hello! – köszöntek, mikor melléjük értünk.
• Szevasztok! – válaszoltam, mire Marci megkérdezte:
• Honnan ismersz te ennyi embert?
• Marci, ez…- kezdtem, amikor a nyakamat kezdte vizsgálni.
• Pentagramm. Csak nem lettél sátánista? – kérdezte ijedten.
• Én? Nem, dehogy – válaszoltam.
• Akkor valami fekete mágiát kezdtél űzni? – tudakolta összeráncolt szemöldökkel.
• Elég volt Marcell! Fordulj vissza és hagyjál békén! Ez innentől már nem a te harcod! – kiabáltam.
• Rendben. Csak annyit mondj meg, hogy mi történt tegnap este! – kért meg, mire megálltam.
• Elmondanám, de nem lehet. Hidd el, ha ennek vége lesz, mindent megtudsz, de addig ne kérj tőlem semmi ilyesmit. Szedelőzködjetek össze! Ne legyetek itt, mire visszaérek – mondtam és elindultam.

Marci nem szólt semmit. Úgy éreztem, beleegyezett a döntésembe. Megnyugtatott az, hogy nem szól utánam, és nem is állít meg. Bár a tekintetét magamon éreztem, nem fordultam meg. Csak mentem, mentem a domb felé.

     Az úton még találkoztam pár Démonnal, mire a domb lépcsőjéhez értem. Nappal az egész másképp nézett ki. A fák nem sötétlettek, nem úgy, mint éjjel. A nap beragyogta az egész dombot.

     Felbotorkáltam a lépcsőn, fel a dombtetőre. Odafentről az egész falut be lehetett látni. Azért mondom mindig, hogy falu, mivel egy Pécs környéki településen állt a nyaralónk. Ez a kis község gyönyörű volt, és olyan kicsi, hogy mindenki ismert mindenkit. Ez megkönnyítette a Démonok felismerését is. Bár a nyakláncról könnyedén felismertük egymást.

     Ahogy ott álltam és a tájat bámultam, mögöttem csoszogó hangokra lettem figyelmes. Úgy tettem, mint aki nem hallja, és tovább fürkésztem a falu házait, közben a lépteket hallgattam. Egy-két lépés hallatszódott még, aztán csend lett. Nem fordultam meg, de a fülemmel figyeltem.

• Tudtam, hogy itt talállak – szólalt meg valaki.
• Ki vagy? – kérdeztem és oldalt fordítottam a fejem.
• Aki tegnap Démonná választott – felelt az ismerős hang.

Ekkor megfordultam és láttam, hogy az a fiú áll mögöttem, aki előző nap elmesélte a ház történetét.

• A nevedet akkor sem tudom. Tehát a kérdésem jogos – mondtam szónokhoz méltón.
• Ja, igen. Dani a rendes nevem, de Dennynek neveznek. Azt mondják azért, mert ez jobban hangzik – vonta meg a vállát.
• Értem – bólogattam.
• Mi van az első áldozattal? – kérdezte és mellém lépett.
• Hatalmas szerencséje volt. Túlélte az esetet. Még ma lelépnek innen – válaszoltam mosolyogva.
• Ilyen még nem volt. A barátotok Fortuna kegyeltje – vigyorodott el.
• A bátyám tudni akarja, hogy mi történt itt este – váltottam témát.
• Nem mondtál neki semmit, ugye? – kérdezte ijedten.
• Persze, hogy nem. Szegény még azt is feltételezte, hogy sátánista vagyok – nevettem el magam.
• Uramisten! – kiáltott fel nevetve.
• Hát igen. Furcsa feltételezés – bólogattam.
• A bátyádnak gyakran vannak ilyen ötletei? – kérdezte kíváncsian

- Ő inkább a bosszantást szereti – csóváltam a fejem.

• Téged is meg szokott viccelni? – kérdezte vidáman.
• Igen – válaszoltam röviden.
• Bosszút szoktál állni? – tudakolta.
• Naná! – kiáltottam el magam.

Hirtelen a mobilom zörögni kezdett a kezemben. Még akkor vettem magamhoz, amikor elindultam a házból. A kiírás szerint ismeretlen volt a hívó. Felvettem, de még mielőtt beleszólhattam volna, egy érdes hang kiáltott a telefonba:

• Jól teszitek, hogy csomagoltok! Téged viszont nem látlak! Remélem te is eltűnsz végre, különben követem a barátaidat és mindegyiket megölöm!

Ezzel lecsapta a kagylót, én pedig megrökönyödve vettem el a fülemtől a telefont.

• Ki volt az? – kérdezte Denny.
• Rohadt szellem! Haza kell mennem, különben a barátaim halottak! – kiabáltam és a lépcső felé kezdtem futni.
• Várj! – kiáltott utánam Denny.
• Mi van? – fordultam meg idegesen.
• Démon vagy, gondolkodj! Ha azt akarjuk, hogy a szellem eltűnjön, meg kell lepnünk. Meg kell idéznünk, mégpedig éjfélkor! – mondta, mire szörnyülködő képet vágtam.
• Már egyszer megidéztük! – kiáltottam vissza.
• Akkor azért képes fizikai érintkezésre is. Akkor is meg kell idéznünk, mégpedig úgy, hogy itt van minden egyes Démon. A pokolba küldjük az átkozottat – mondta, mire én lefele kezdtem szaladni a lépcsőn.
• Éjfélkor, ugyanitt! – kiáltottam még egyszer vissza.

Ezután fejvesztve kezdtem rohanni a házunk felé. De ami ott várt, hát arra számítottam a legkevésbé.

14.

     Belépve a lakás ajtaján, síri csend fogadott. Bár az udvaron kinn állt a kocsi, bőröndöket sehol sem láttam.

• Talán csomagolnak – gondoltam és felrohantam a lépcsőn.

Amint fenn voltam a bátyám ajtaján kezdtem dörömbölni. Pár percig zörgettem az ajtót, de azt senki nem nyitotta ki. Végül egy határozott lépéssel benn teremtem a szobában.

• Marci! – szólítottam a bátyámat.

Nem felelt senki, így körülnéztem a helyiségben. Odabenn minden ugyanott volt, ahol addig is. Ez azt jelentette, hogy a bátyám még csak hozzá sem kezdett a csomagoláshoz.

     Ekkor láttam meg Marci mobilját. Elfogott a kíváncsiság. Felemeltem a telefont és a hívottak listájához lapoztam a menüben. Az én nevem állt az első helyen. Ekkor jöttem rá, hogy az ismeretlen hívó Marci volt. Mégpedig azért fenyegetett meg, mert féltett.

     Világossá vált az egész eset. Tudta, hogy elvittem a mobilt, tehát felhívott, és megijesztett azzal, hogy a szellem megöli őket, ha nem megyek én is el. Jó terv volt, csak nem számított arra, hogy én átnézhetem a listáját.

     Végül kimentem a szobából, és elhatároztam, hogy megoldom az utolsó rejtélyt. Mégpedig azt, hogy hova tűntek a többiek.

Leszaladtam a lépcsőn, majd berontottam a Tv-szobába. Nagy megkönnyebbülésemre mindannyian ott voltak. Még Max is!

     Az igaz, hogy megnyugodtam, de Marcellre nagyon haragudtam. Bátyókám ártatlan szemekkel nézett rám, de ez nem enyhítette a haragomat. Talán észrevette, mert néha összevonta szemöldökeit.

• Nem mentetek még el? – kérdeztem dühösen.
• Úgy döntöttünk, itt maradunk – válaszolt Max.
• Micsoda?! – kiáltottam fel.
• Marci elmesélte, hogy itt akarsz maradni. Nem hagyhatunk magadra – mondta Tamara.
• Kedves Nagy Marcell! Úgy összekevertél mindent, hogy jobban már nem is lehetne! – kiabáltam és kiviharzottam a szobából.

Kiszaladtam a kertbe és leültem egy székbe. A pentagrammal kezdtem játszani, miközben a fejemben cikáztak a gondolatok.

• Mi az, hogy összekevertem mindent? – szaladt ki a házból Marci.

Felpattantam a székből és visszakiabáltam:

• Belekavartad a többieket is ebbe az egészbe! Minek beszéltél arról, hogy itt maradok! Na meg minek telefonáltál rám, ha úgyis itt maradtok. A szívbajt hoztad rám a hülye telefonnal! – magamból kikelve ordibáltam.

Marci csodálkozva meredt rám. Olyan volt, mint aki nem érti, mit mondok.

• Nem világos? Akkor egyszerűbben: nagyon mérges vagyok rád. Most az én hibám lesz, ha végez velük a szellem!
• Nem értem. Milyen telefon? – bökte ki végre.
• Igen, igen. Tudom, hogy te hívtál! Minek kellett rám ijesztened? – kérdeztem dühöngve.
• Én nem…
• Dehogyisnem. Remélem, te is eltűnsz innen! Nem ismerős ez a mondat?
• Mondtam már, hogy én nem…
• Láttam a mobilodat! Engem hívtak rajta utoljára! Mi az, hogy nem te?
• Biztos hívott valaki, de nem én voltam az – védekezett.
• Elegem van a hazugságból! Most már mindegy. Mindannyian nagy veszélyben vagyunk – mondtam kicsit higgadtabban.
• Hidd el! Nem én voltam, aki hívott – ismételte el Marci.
• Nem érdekel! – kiáltottam dühömben.
• Higgy, amit akarsz! De én nem hazudok! - fordult el durcásan.
• Azonnal vidd el őket innen! Ma éjjel nagyon veszélyes lesz a ház. Ha nem mentek el, meghalhattok – mondtam nyugodtabban.
• Eddig is elég veszélyes volt. Miért lenne éppen a ma este más? – kérdezte közömbösen.
• Én sem leszek ma a házban. Én is elmegyek a közeléből és nektek is, ezt ajánlom – válaszoltam, majd hátatfordítottam.
• Rendben. Elviszem őket, de nem megyünk haza. Azt elfelejtheted – mondta, mire megkönnyebbültem.

Ezután hallottam, ahogy elindul, s léptei egyre messzebbről hallatszódtak. Én végig háttal álltam neki, csakis akkor fordultam meg, amikor az ajtó hatalmas csapódással bevágódott.

     Ekkor visszaültem a székbe, és gondolkodni kezdtem:

Mi van, ha tényleg nem ő hívott?