21.

• Bea! Marcell! Hol vagytok? – kérdezte egy hang a lépcső aljáról.

Kiszaladtam a fürdőszobából és meglepetten néztem a lépcsőaljnál álló személyre.

• Anya? – kiáltottam csodálkozva.
• Miért vagy olyan megdöbbent? – tudakolta, miközben leszaladtam hozzá a lépcsőn.
• Csak nem vártalak – feleltem zavartan.
• Hol a bátyád? Még csak a hangját sem hallottam egy hete – panaszkodott anya, mire nagy sóhajtás után így szóltam:
• Sok mindenről le vagy maradva anyukám. Gyere! Mesélek – mondtam, és a nappaliba vezettem, ahol mindent részletesen elmeséltem.

Szegény anyukám minden egyes szónál ijedtebb lett, de amint a történet végére értem nagyjából megnyugodott.

• Menjünk be a kórházba! – kiáltotta a végén.

Kiszaladtunk a bejárati ajtón, beültünk a kocsiba és Pécs városába hajtottunk. A kórházban egy nővérkétől érdeklődtünk, aki a hatos és a tízes kórtermet adta meg szobaszámként.

     A hatos számmal ellátott helyiségben feküdt Marci és Berni. A bátyám csuklói be voltak kötözve, míg Bernardnak a mellkasán volt kötés. Mind a ketten aludtak, amikor odaértünk. Igaz, kora reggel, biztos nincs fenn senki egy kórházban.

     A fiúkat egymás mellett helyezték el. Leültem egy székre a két ágy közé, míg anya Marci ágyának másik oldalán foglalt helyet. Ebben a percben kezdett éledezni Berni. Lassan kinyitotta a szemeit, s először észre sem vett bennünket.

Pár perc múlva fedezte csak fel, hogy ott ülök mellette.

• Bea? – mosolyodott el, hangján érződött a gyengeség.
• Ki más? Hogy érzed magad? – tudakoltam.
• Pocsékul – válaszolt.

Hát, igen. Az őszinteség nagy erénye volt mindig is.

• Az orvos mit mond? – kérdeztem kíváncsian.
• A kés nem fúródott túl mélyre, és nem sértett belső szervet. Egy hét és kikerülök innen.
• Az jó – feleltem.

Ekkor kezdett ébredezni a bátyám, Marci is. Ő először anyát vette észre, s csak aztán engem.

• Mi van a szellemmel? – kérdezte halkan.
• A pokol tüze emészti – válaszoltam vidáman.
• És van valami hír? – tudakolta kíváncsian.
• Hát… Eltűnt a puszta, ami a ház mögött volt, a szellem lánya, Katalin segített nekünk a pokolba küldeni az apját, járok Maxxal… - soroltam.
• Mi? Te jársz Maxxal? – kérdezte csodálkozva Marci.
• Most miért nézel így? Te keveselletted mindig a sógorokat – hánytam a szemére.
• Csak meglepődtem. Ennyi! – vágta be a durcát, de pár perc múlva már meg is békélt. 
• Amúgy – kezdte Berni – mi volt Dittivel? Miért szúrt le?
• Nem Ditti támadott meg titeket, hanem a szellem. Csak éppen Ditti alakját vette föl – magyaráztam mosolyogva.
• Azt hiszem, nagyon sok mindent el kell mondanod – sóhajtott Marci.

Testvérem szemeiben ott ült a megkönnyebbülés, de éreztem, hogy zavarja, hogy kimaradt pár dologból.

     Pár percet még benn ültem a fiúknál, de aztán átsétáltam a tízes kórterembe, ahol Tamara feküdt. Már nem aludt, amikor bementem hozzá.

• Na, hogy vagy? – érdeklődtem.
• Tűrhetően – felelte, és egy mosolyt erőltetett az arcára.
• Jobban leszel, ha meghallod a híreimet – bólogattam vidáman.
• Na, mesélj! – vigyorodott el, s arca egy kicsit ki is virult.
• Nos, végeztünk a szellemmel. A puszta, ami a házunk mögött volt, eltűnt! A gyilkos a pokolban van. És képzeld, járok Maxxal! – újságoltam.
• Ilyen hírrel én is szolgálhatok. Bejelentem, én vagyok Berni barátnője – mondta frappánsan.
• Hát ez óriási! Már csak Dittit és Marcellt kellene valahogy összehozni – suttogtam halkan.
• Szerintem segítség nélkül is összejönnek – legyintett Tamara.
• Valószínűleg, igen – feleltem.

Mindezek után visszamentem a bátyám kórtermébe, ahol anya éppen elbúcsúzott a fiúktól.

• Jók legyetek! Majd még bejövök egyszer-kétszer, mielőtt hazavinnénk titeket.

Ezzel kilépett a helyiség ajtaján, s velem együtt a kórház parkolója felé vette az irányt. Az arcán látszott, hogy megnyugodott. S valahogy az én lelkem is lehiggadt, mert az anyukám is ott volt, velünk.

Egy hét múlva…

• Nézzétek! – kiáltott Max, és leszaladt a lépcsőn.
• Ez nagyszerű, de azért legyél óvatosabb! – figyelmeztettem, de ő csak megölelt, s így szólt:
• Jaj, ne félts te engem ennyire! Semmi bajom, már meggyógyultam.
• Na azért csak óvatosan! – mondtam orvoshoz méltón.

     Jó érzés volt végre egészségesnek tudni Maxot. Nagyon jó volt a kedvem ettől. S a vidámságomat az is fokozta, hogy a három kórházban fekvő betegünket is aznap vittük haza. 

• De jó, ma megyünk haza! Már úgy hiányzik a családom! – sóhajtott Ditti.
• Azért a múlt hét sem volt semmi. De pótolta ez a hét a fáradalmainkat – mosolyogtam.

Kop-kop-kop

A nyitott ajtóban Erik kopogott. Fehér ing és farmer volt rajta, ami igencsak meglepett, hiszen addig mindig feketében járkált.

• Becsomagoltatok már? – kérdezte és beljebb lépett.
• Igen, a csomagok már a kocsiban vannak. Hogy-hogy ilyen változatosan? – tudakoltam és végigmértem.
• A Démonok csapata szeptembertől iskola újságot fog gyártani. Beszámolunk az iskoláról, na meg a nyári emlékeinkről, ami volt és lesz bőven – ennél a mondatnál beletúrt sötétbarna hajába.
• Írtok a házról is? – kérdeztem kíváncsian.
• Persze! Ez július szenzációja! – kiáltott és körbemutatott a házon.
• Ennek örülök. Remélem kapós lesz az újságotok.
• Most mentek a barátaitokért? – tudakolta.
• Igen. Már csak pár percet maradunk itt – válaszoltam.
• Jöttök még valaha ebbe a faluba? – kérdezte kicsit lehangoltabban.
• Valószínűleg, igen. Láttunk egy eladó nyaralót a szomszéd faluban. Bármikor átjöhetünk ide – feleltem vidáman, ami Eriket is felvidította.

Ez volt a mi búcsúzásunk. Az igazat megvallva jó barátok lettünk Erikkel. Sokat segített, és az anya megérkezése utáni napokban is sokat beszélgettünk.

     Ezek után elhagytuk a házat, beszálltunk a kocsikba. Az egyiket anya vezette, mellette Katával, a másikat Max, Ditti és az én társaságomban.

Egyenesen a kórházba mentünk, ahol anya felszaladt a fiúkért és Tamaráért. Pár perc múlva anya kocsijában ült Berni és Tamara, a mi kocsinkban pedig Marci, természetesen Ditti mellett.

• Na akkor meséljetek! Van rá legalább öt órátok – mondta, amint bevágta maga mögött az ajtót.
• Mivel kezdjem? – kérdeztem és hátrafordultam.
• Kezd ott, ahonnan kimaradtam az eseményekből – ajánlotta, mire Max bedurrantotta a motort.
• Hát, Berni és én hazasiettünk, mert a szellem megint megfenyegetett…

     Miközben meséltem, visszafordultam és a tájat bámultam. Anyáék kocsija a mienk mögött haladt, így Max vezette őket is. Nem tudom, hogy direkt volt vagy csak véletlen egybeesés, de az út azon a falun vezetett keresztül, amelyben a mi nyaralónk is volt. 

     Max bekanyarodott abba az utcába, amelyen mi annyiszor végigmentünk. Lassítani kezdett, majd megállt a nyaralónk előtt. Mindannyian kinéztünk az ablakon a házra. A házra mely annyi bánatot okozott, de összehozott pár embert is. A barátság is szorosabb lett köztünk.

     Max újra indította a motort, s a kocsi elindult. Abban a percben örökre elhagytuk a nyaralót, melynek az ablakára már ki volt rakva a tábla: ’ELADÓ!’

                                                                                                    Vége